Mert mit igaznak hívsz, az a stigmáidban rejlik

Annyira sokan próbálnak segíteni. Mindenki a maga módján tudni véli mitől fogok meggyógyulni. Szerintem nem tudok meggyógyulni. A depresszió annyira mély állapot, hogy szerintem csak javulni lehet. Jobb időszakok, amik váltják a rosszabbakat. Én minden nap küzdök a magam módján. Küzdök a gyógyulásért. Bár ez a mondat igaz volna. Küzdök az életben maradásért.
Csak nem tudom megéri-e? Megéri-e életben maradni...Megéri-e úgy itt maradni, hogy tudom, hogy semmim nincs. Én ezt így érzem. Belülről rágnak szét a rossz gondolatok. Nincs ember, nincs helyzet, nincs szó vagy tett, ami ezeket kiűzi belőlem.
Java részt abból fakad, hogy saját magammal elégedetlen vagyok. Legfőképp magammal szemben. Túl csúnya, túl nagydarab, túl érzékeny, túl felkészületlen erre az életre.
Persze voltak kemény dolgok a múltban. De mindenki visel stigmákat. Jeleket a testén. Egy-egy baleset, törés, betegség nyomait. Én a magam által a bőrömbe vésett stigmákat viselem. Ezek a depresszió nyomai. Azok a lenyomatok, amelyek Salvador Dali módjára rendezetlenül, de mégis összességében azonnal megmutatják a képet.
Érdekes, hogy senki nem képes úgy igazán a szemembe nézni a családom, barátaim, ismerőseim közül, hogy meglássák mennyire a végén vagyok. Szépen csendben teszek rendbe mindent, de ez csak a látszat. Sokkal komolyabb dolgon munkálkodom.
Noha már nem tudok megfelelni az elvárásoknak mindenki felé, mégis azért próbálok nem túlzottan lázadni. Azt kell mondjam mások kívánságlistáját jelen esetben felül írja az enyém. Hiszen ezt senki se tudja, de azért kerültek rám ezek a jelek, mert képtelen voltam olyan lenni, amilyennek engem akarnak.
Nem tudok olyan bájos, kedves, életvidám, erős, teherbíró ember lenni mint egykor. Az voltam, és ez lett belőlem. Ez a nagy fekete űr, amiben már szinte semmi nem fontos. Viszont aki fontos az éppen nem biztos, hogy ki tud tartani mellettem. Szívás, ha szerelmes az ember. Igen, ennek is vannak nyomai rajtam.
Ez nem arról szól, hogy az ember egy férfi miatt akar meghalni. Inkább az a lényege, hogy amikor megszeretek annyira valakit, hogy képes vagyok beengedni a legbelsőbb világomba, és egyszerűen kételkedek abban, hogy ő is szeret-e legalább fele annyira, mint én őt, akkor azért elgondolkozom.
Nekem csak ez a blog van egyelőre. Itt tudom leírni ami a fejemben jár. Vége lenne a hozzátartozóim világának és békéjének ha tudnák mi jár a fejemben igazán.
Mert stigmái mindenkinek vannak. Hol itt, hol ott. De ha erősen nézzük, akkor rájöhetünk miért viseli a másik a testén az igazat. Ez az az igazság, amit el lehet rejteni, de le nem lehet mosni. Ez az igazság itt van rajtam 12 vágásban. Mert amit igaznak hívunk, az a stigmáinkban rejlik.