Az élet megy tovább?

Óvónéni voltam sokáig. Hét kerek évig. Aztán elfáradtam. Ez egy idegi fáradtság. Egy olyan kiégett érzés, amikor teszed a dolgod napi sok-sok órában, de nem okoz örömet, és nem haladsz, és nem fejlődsz, és egyszerűen megrekedsz.
Megrekedsz magaddal szemben. Egy folyamat, aminek a végén van egy pillanat,amikor látod, hogy semmi értelmeset nem csinálsz. Csak telik az idő, és persze teszed, amit elvárnak, de ez neked semmit nem jelent. Valami, amiért pénzt adnak. Már nem volt elég, hogy viccelődünk a nyomorunkon, már nem lendített tovább.
Azt hiszem elfáradtam. Vagyis inkább kimerültem. Mint egy lánc, amit csak le akartam tépni, hát letéptem. Tudtam, hogy bárhol két kézzel kapnának utánam, mert akkora a szakmai hiány. De nem akartam ezt csinálni.
Aztán most kénytelen vagyok. Máshol, elölről. A masszőröm azt szokta mondani, hogy van az a döntés, ami rossz, és azt érzed a hasadban. És van az a döntés, ami jó, és azt érzed az egész testedben. Most ezt éreztem a testemben.
Nem akarom ezt csinálni, inkább csak lépcsőfokként tekintek erre. Én főiskolán akartam tanítani, és bosszantó, hogy ezt nem tudom még. Öt év nagyon hosszú idő, hogy egy andragógia szakot elvégezzek. Hogyan tervezzek öt évre, amikor nagyjából napról napra élek?
Ma jobb napom volt, de el is fáradtam. Túl sokat mosolyogtam, mert a mosolygás egy szimpátia érzést kelt, észjáték volt. Persze mindenkinek tetszett. De el is fáradtam benne. Nehéz ennyit mosolyogni.
Így hát 9 hónap után szereztem egy munkát. Óvónéni leszek megint. Hogy ebben mi az előre lépés? Talán a közösség. De ki tudja. Talán ki tudok tűzni valós célokat, nem olyanokat, amelyben mindenki reménykedik.
Talán megtart...egy ideig. Meglátjuk.