Mi a depresszió?

Nem tudnám szakszavakkal leírni. Viszont el tudom mondani milyen érzés. Itt el tudom mondani úgy, hogy ne bántsam meg azokat az embereket, akik hisznek. Hiszik, hogy jobban vagyok napról napra. Hiszik, hogy az ő hitük által én is hiszek. Hiszik, hogy ez csak egy rossz széria. Hiszik, hogy meg fogok gyógyulni. Én csak azt hiszem, megpróbálok minden nap életben maradni, és néha ez nagyon nehéz.
A legnehezebb azt a látszatot fent tartani, hogy nincs akkora baj. Hiszen járok pszichológushoz, pszichiáterhez. Kontroll alatt van tartva az állapotom. De tévedés lenne azt hinni, hogy orvosok vagy gyógyszerek tartják ezt kontroll alatt. Egy belső kötél tartja bennem ezt a kontrollt. Kötél volt egykor, mára már cérna vékonyságú, amely egyszer csak el fog szakadni.
Ígéretek...Talán ez a legnagyobb hazugságom. Meg kell ígérnem folyamatosan, hogy nem vágom meg magam késsel. Meg kell ígérnem, hogy kitartok. De ez nem igaz. Ha nem lennének a karomon azok a hegek, akkor már nem élnék. Azok a hegek mentettek meg sokszor.
Nagyon nehéz szavakat találni arra, hogy milyen alattomos betegség ez. Ott van mindig veled, nem tudsz elbújni, nem tudod kiűzni. Sokat alszol, hogy ne gondolkodj. Volt egy időszak, amikor csak aludtam. 16-18 órákat szinte egyfolytában. Nem akartam beszélni, nem akartam enni, nem akartam létezni, csak aludni azzal a reménnyel, hogy soha nem ébredek fel.
Nem így lett. Még ébren vagyok. Kevesebbet is alszom már. De valahogy minden, ami nekem fontos volt köddé vált. Eltűnt. Elhagyott. Nem találom magam, csak kapaszkodok folyamatosan, de senki nem tart meg. Csúszik ki minden a kezeim közül.
Vannak jobb napok. Napok amikor többet mosolygok. Amikor a mosolyok őszinték, és nem azért vannak, hogy mindenki megnyugodjon.
Vannak rosszabb napok. Amiket nagyon nehéz túl élni, mert ilyenkor folyton a csuklóm bámulom. Milyen egyszerű is lenne megtenni...
Elmondhatnám az orvosaimnak, akik beutalnának holmi zárt osztályra. Egyenes út a sárga házba, pedig ez nem arról szól, hogy bolond volnék.
Elmondhatnám a szeretteimnek is, de ki tudná ezt elbírni? Ki tudna anélkül rám nézni, hogy sajnálna vagy csalódna?
Hogyan rakhatnám rá bárkire az aggodalom béklyóját? Hogyan mondhatnám el a bizakodóknak, hogy akkora a baj, hogy napról napra létezem?
Nem. Ezt nem tehetem. Nem megyek zárt osztályra, és nem rakhatok nagyobb terhet már senkire. Ez az én háborúm. Egy háborgó, szunnyadni nem akaró gondolat. A gondolat, ami megfertőz. Beissza magát minden sejtembe, minden lélegzetembe. A gondolat, hogy képtelen vagyok olyan tökéletes lenni, hogy valaki engem válasszon.