Séta a Dunánál

Mondják, a napfény reményt ad. Mondják, a tavasz segít majd. Mondják, hogy ha eljön a virágzás, az én lelkem is virágba borul. Mondják, meg fogok gyógyulni és megtalálom, amire hivatott vagyok. Mondják....De azt senki sem mondja el, hogy a betegség szenvedés. Azt nem mondják el, hogy lehet sosem jön az új tavasz. Vagy hogy arra vagy hivatott, hogy ennyit élj, amennyit eddig és kész.
A mai nap váratlan alkalmat hozott egy szentendrei sétához. Igaz egy barátnőmmel mentem, de mégis éreztem a Duna hűs szelében, hogy folyamatosan tisztul a fejem.
Talán sikerült egy kicsit feltöltődnöm. Ám a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy nem a szerelmemmel sétálok. Talán sosem sétálhatok vele. Ezért ne szeressetek bele nős férfiakba.
Elképzeltem mennyire teljes lenne ott kézen fogva sétálni. Semmi nem érdekelne, csak az a pillanat. Szerintem annyira boldog lennék, hogy ott helyben meghalnék, és nem is bánnám. De ezt az álmot az én fejem írja. Vagy talán a szívem. Az élet nem ilyen kegyes a sorokkal, ahogyan velem sem. Nem tudom életre kelteni az álmom.
Nem értem, hogy lehet, hogy az Isten ad egy embert, akit ennyire lehet szeretni, de mégsem engedi, hogy szeressem? Ad egy érzést, ami boldoggá tesz, mégsem tehet. Ad egy reményt, ami hittel és élettel tölt fel, és hagyja azt szertefoszlani. Ad egy kapaszkodót, hogy akarjak élni, de nem engedi, hogy elérjem.
A séta közben arra gondoltam, hogy az Istennel együtt ez a férfi nem szeret. Arra is gondoltam, hogy ő nem boldog, amikor engem érinthet. De közben tudom, hogy az, mert amikor együtt vagyunk, érzem, hogy az. Nem biztos, hogy képes megbirkózni velem, meg ezzel az egész helyzettel. Ezt megértem. Én csak szeretni akarom, nagyon szeretni. Olyan nagyon nagyon nehéz elfojtani. Ezért szinte minden nap ejthetnék egy vágást magamon, mert ez annyira fáj. De a szavam adtam, hogy nem teszem.
Sétáltam, és arra gondoltam, hogy kezdem hozni azt a tendenciát, amit elvárnak. Mondják, jobban vagyok. Jobban nézek ki, talán többet is beszélek, többet viccelek. De ez csak a látszat. Nem vagyok jobban. Úgy kell tennem, mert ezt várják. De itt belül küzdök, minden egyes napon.
Nagyon nehéz Atti nélkül, és még nem is vagyok igazán nélküle. Egy részem meghalt, amikor felvetette, hogy menjünk külön. Nem mondtam, de tudom, hogy azt most nem bírnám ki. Ettől függetlenül muszáj leszek ezt a döntést is emelt fővel, rezignáltan elviselni. " Mi sosem leszünk együtt". Azt hiszem itt akár fel is vághattam volna az ereimet. Már annyira mindegy volt.
Továbbra is mondom, nem egy fiúról van szó. Csak amikor van valaki, akiben feltétel nélkül bízol, és ő ott akar hagyni, azzal ott hagy egy késsel. Döntsem el én. Már nem küzd. Tudni szeretném komolyan ezt akarja-e. Akkor csendesen megteszem amit kell. Csak úgy.
Mondják, nem lesz semmi baj. Mondják, az ilyen férfiak semmit nem tudnak adni. Mondják, jobb lesz nélküle. Mondják, értelmetlen ez a kapcsolat. De azt senki se mondja, hogy ennyire lehet szeretni. Senki sem szól arról, hogy látta milyen boldog voltam. Már nem is szólhatnak, hiszen a támadások csak némaságot szültek. Így ezt a szerelmet is ide teszem, a sok titkom közé. A titkok közé, amiket csak ti láttok.